Ezután a hallgatózás rendszeressé vált, míg egy nap összeszedtem magam és a nagynéném elé álltam. Arra már nem emlékszem, miket kérdeztem, de az eredmény az lett, hogy egy gyülekezeti alkalmon találtam magam. Kb. 12 éves lehettem ekkor. Először találkoztam keresztények sokaságával, és már az első vasárnapi istentiszteleten úgy döntöttem, én is keresztény leszek. Ezután be is merítkeztem, mert mondták, hogy így kell tenni.

A boldogságot komoly párkapcsolatban és létbiztonságban képzeltem el. Mindig is idilli kép lebegett előttem egy családról, házasságról és boldog életről. Ezzel együtt az élet mélyebb értelmét nem firtattam, inkább a mának élő ember voltam.

1995 júliusában a barátaimmal pár napot Balatonalmádiban töltöttünk. Korábban leveleztem egy környékbeli lánnyal, Mónival, aki – nem messze onnan – Veszprémben lakott, így a nyaralás második napján felkerestem őt. A látogatást szerelem, majd 2 évig tartó oda-vissza utazgatás követte Veszprém és Ferencszállás között, mígnem 1997 nyarán megszületett bennem a döntés: Veszprémbe költözöm.

Mónival évekig éltünk albérletben, különösebb tervek szövögetése nélkül. Baráti társaság, házibulik jellemezték a munka mellett a mindennapjainkat.

1998-ban, nem sokkal Veszprémbe településem után tragikus esemény történt a családunkban, ami az én életemben is komoly törést okozott. Öcsém, aki mindössze 16 éves volt, váratlanul meghalt. Egy forró nyári napon a napszámból hazatérve zuhanyozni kezdett, s ahogy a csőben lévő hidegvíz rázúdult, szélütést kapott. A tragédia az egész családot lesújtotta. A szüleimnek egy évvel azelőtt kellett megválniuk idősebb fiuktól, aki távoli vidékre költözött – ez voltam én – most pedig egy szem velük maradt gyereküket veszítették el. Magukra maradtak a bánatukkal. Ez a körülmény számomra csak még nehezebbé tette a dolgot.

A haláleset rengeteg érzést és gondolatot hozott felszínre bennem. Nem tudtam feldolgozni, ami történt. Gyötrődtem, lelkileg befelé fordultam, majd fásulttá váltam. Elmerültem a számítástechnika és a számítógépes játékok világában, míg végül teljesen függővé váltam. A párkapcsolatunkért Mónival nem tettem semmit, aminek aztán az évek múlásával meg is lett a következménye: nekem is, majd a későbbiekben neki is volt egy-egy megingásunk. Ez kis híján a kapcsolatunk végét jelentette. A cél nélküli élet és a történtek nehézségei ellenére sem kerestem ekkor még a kapcsolatot Istennel. Így utólag nézve már látom, hogy a Mindenható tartott meg minket, és ez is egy lecke volt számunkra.

2003-ban megszületett a fiunk, Dani, 2006-ban pedig a kislányunk, Rebeka. Örültünk nekik, most már komplett család lettünk velük, de ennek ellenére mégsem törtük magunkat azon, hogy összeházasodjunk. A házasság valahogy nem volt fontos számunkra.

Móni előbb találkozott Jézussal, mint én. Körülbelül 8-9 hónap telt el úgy, hogy ő már járogatott a testvérével a Veszprémi Keresztény Közösség vasárnapi istentiszteleteire. Aztán 2011 őszén elhívott egy szombati piknikre, amit a gyülekezet Veszprémfajszon szervezett. Ki tudja, milyen indíttatásból, de úgy éreztem, el kell mennem, annak ellenére, hogy eleinte ódzkodtam tőle.

A pikniken beszélgettem Fóris Tamással, a közösség lelkészével, és többek között szót ejtettünk a kereszténységről is. Sok kérdést tettem fel neki olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket addig nem láttam tisztán, és neki meggyőző válaszai és érvei voltak. A beszélgetés végén meghívott az egyetemen tartandó előadássorozatára. Akkor már nem volt kérdés, hogy ott kell lennem, mert a személyes benyomásokon túl a témáit is nagyon érdekesnek találtam.

Az előadások mélyrehatóak és elgondolkodtatóak voltak. Nemcsak a hit igazságaira, hanem az élet gyakorlati dolgaira nézve is sok választ kaptam, s ez segített abban, hogy az életről alkotott felfogásom, az értékrendem letisztuljon. Addig is az olyan emberi értékeket tartottam fontosnak, mint az őszinteség, a becsület, a közvetlenség, de most éreztem, hogy ezek az értékek a valóságban is előtérbe kerülnek bennem. Megértettem, hogy a sok hiábavaló dolognál, amit ez a világ nyújt, vannak sokkal fontosabb dolgok.

A Jézus Krisztusba vetett személyes hitem fokozatosan épült föl. Ebben sokat segítettek a keresztény filmek, azok közül is konkrétan a Jézus életét feldolgozók. Nem vagyok egy könyvmoly típus, nehezen adom a fejemet olvasásra, ezért úgy érzem, hogy a János evangéliumának filmes változata hatott rám leginkább. Nagyon megérintett rajta keresztül Jézus Krisztus személye, az hogy ki is Ő és mit tett értem. (Később persze beláttam, hogy Isten a Biblián keresztül szól hozzám elsősorban, és hogy az Istennel való kommunikáció szempontjából mennyire fontos az ige rendszeres olvasása, de az első időszakban a filmek közelebb álltak hozzám.)

Az előadássorozat végén döntöttem az Úr mellett. A változtatásra a megtérő ima sarkallt, amit a lelkész felhívására együtt mondtunk el. Az érzésem – annak ellenére, hogy a döntést én hoztam meg – az volt, hogy valójában nem is én választottam Őt, hanem Ő választott engem. Ezt, így utólag tisztán látom. Úgy éreztem, hogy Isten megérintette a lelkem.

Mindezek után Mónival, a párommal együtt úgy határoztunk, hogy végérvényesen Jézus Krisztusra bízzuk az életünket, és 2011. november 17-én bemerítkeztünk. A bemerítkezés során, a vízből kiemelkedve egy nagyon erős érzés fogott el: ettől fogva az életem más lesz.

Ezt követően igyekeztem ott lenni a vasárnapi istentisztelete-ken, és belépett az életembe egy szolgálat, amit mindezek előtt el sem tudtam volna képzelni. A dobolás szeretete mindig is bennem volt, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megkapom az együttzenélés, illetve a dicsőítés örömét. Rendszeresen járni kezdtem a dicsőítő zenekar próbáira, és ennek eredményeként egyre gyakoribb résztvevője lehetek a vasárnapi dicsőítéseknek.

Még egy fontos dolog történt velünk 2011 őszén: Tamás, a lelkészünk meghívott az otthonukba egy ebédre, melynek keretében beszélgettünk a házasságról, és arról, hogy mi Isten terve a férfi és a nő kapcsolatával. Ennek nyomán megszületett bennünk Mónival a döntés, hogy az életünket Krisztusban akarjuk összekötni és leélni. Így 2012 januárjában, 16 év élettársi kapcsolat után összeházasodtunk.

A polgári esküvőt követően a gyülekezetben tartottuk meg az „egyházi” esküvőnket az egyik vasárnapi istentisztelet keretében. A prédikáció a házasságról szólt, és tovább mélyítette az érzést bennem, hogy mi is a lényege a házasságkötésnek, miért is olyan fontos az a bizonyos „hármas-fonat” ami a férj, a feleség és Isten között jön létre ekkor.

Összegezve azt, hogy mi minden lett más, amióta Istennel járok, a következőket mondhatom: Krisztussal megváltozott a gondolkodásmódom, az értékrendem és az életérzés is bennem. Más dolgok lettek fontosak ahhoz képest, amik régen azok voltak. Nem vágyom földi kincsekre, eszközökre, felesleges javakra, amik csak ideig-óráig valók. Azt hiszem, ez az egyike a radikális változásoknak, amelyek a megtérés során bennem történtek. A gyakorlati életben törekszem (kisebb-nagyobb sikerrel) Krisztussal kiegyensúlyozott életet élni, keresni az Urat minden nap, hirdetni az evangéliumot, az örömhírt, amit az Ő áldozata hozott a világnak. Az emberi kapcsolataimban történtek ugyan változások, de a környezetemben lévők többsége tiszteletben tartja a hitemet. Elmondhatom viszont, hogy a gyülekezet által őszinte és szeretetteljes kapcsolatokkal gazdagodtam.

A régi énem, vagy ahogy a Biblia írja, az „óember” időnkénti felbukkanása okoz nehézségeket a mindennapokban, de imával és hittel erőt merítek az Úrból ezek leküzdésére. Meggyőződésem, hogy egyetlen út van a Krisztus által, ami az üdvözüléshez vezet, és én eszerint szeretném leélni a földi életemet.

 Veszprém, 2012. november

Bár alapvetően mindig is fogékony voltam a lelki dolgokra, mégsem volt hitem sem Istenben, sem önmagamban. Egy kívülálló szemével nézve nem voltak nagy bűneim, de belül tele voltam tisztátalansággal, keserűséggel és indulattal.

A nehézségek miatt néha úgy éreztem, nem is élek. Ebben az állapotban pedig még félelmetesebbnek tűnt a halál. Esténként rám tört az érzés, hogy mennyire szalad az idő, és soha nem érem el a céljaimat: úgy fogok meghalni, hogy semmi jó nem történt velem. A gyerekeim miatt is egyre jobban aggódtam. Féltem, hogy bármikor vége lehet mindennek, és nem hagyok nekik semmit, ami érték. Mi lesz a támaszuk?

Nem hittem abban, hogy bármit is meg tudok oldani, mert úgy gondoltam, hogy meghaladja a képességeimet, mégis mindent magam akartam megoldani. Micsoda ellentmondás! Ebbe szinte beleroppantam. Tudtam, hogy nem vagyok képes rá, de segítséget kérni vagy elfogadni képtelen voltam. Ebben még ma is van nehézségem…

Emlékeim szerint életem első 30 évében soha senki nem beszélt nekem sem Istenről, sem Jézusról, sem a hitről. Így elképesztően keveset tudtam róla, és amit tudtam, azt is rosszul. A világ által kínált élvezetekre nem vágytam. Soha nem érdekelt a pénz vagy a gazdagság, de Isten felé sem tudtam közeledni. Kevés volt az ismeretem róla, és az én túl „reális” világképembe ő egyébként sem fért bele.

A testvéremtől hallottam először az evangéliumról, Isten szeretetéről, Jézus áldozatáról, a lelki ajándékokról. Fura kettősség volt bennem. Egyrészt nem tudtam elképzelni magam az ő világában (nem is hittem, hogy igaz lenne az egész), másrészt mégis élvezettel hallgattam, amit a bátyám mondott. Talán azért is érdekelt, mert furdalt a kíváncsiság, hogy mi foglalkoztatja őt, és hogy vajon mi hozott ekkora változást az életében. Önáltatásnak gondoltam amit csinál, menekülésnek az elkövetett hibáktól és lelkiismeret-furdalástól. (Merthogy szerinte „Isten minden bűnt megbocsát”.) De egyre gyakrabban támadtak kérdőjelek bennem: „Mi van, ha mégis igaz? Mi van, ha engem is így meg tudna változtatni?” Azonban képtelen voltam hinni. Továbbra is megfelelési kényszerben éltem. Jobb akartam lenni, de folyton elbuktam.

Aztán megismerkedtem egy több évtizede hitben élő nővel. Tetszett, hogy bár hívő, egy pillanatig sem erőlteti a témát. Noha feltűnt, hogy egyre gyakrabban – finoman de egyértelműen – a hit irányába terelgeti a beszélgetést, mégis amikor erről esett szó, inkább csak a saját életéről mondott dolgokat. (Hogyan él, mire alapozza az életét, mi az értékrendje, stb.) Az én hitemet sosem firtatta, viszont bármit mondani akartam, szívesen meghallgatott. Ahogy aztán mélyült a barátságunk, úgy beszéltünk egyre mélyebben és gyakrabban a hitről is. Nem volt zavaró, nagyon természetesen tette. Feltűnt a hasonlóság közte és a bátyám között. Az ismerőseim, barátaim, családtagjaim közül csak ők voltak hívők (és persze Andi, bátyám egyik jó barátja, de akkor vele még szinte alig beszéltünk egymással), így csak ők jelenthettek összehasonlítási alapot számomra.

Egyszer összehoztam egy találkozót, ahol mindketten ott voltak, majd harmadikként bekapcsolódott Andi is. Ahogy hallgattam őket, egyre erősebb volt bennem az érzés, hogy a hívők között egy csodálatos kapocs van, amit ha én nem ismerek meg, nem fogok megérteni soha. Kezdtem kirekesztve érezni magam – persze saját hibámból. Ekkor azonban még nem tudtam közeledni az Úrhoz. Tisztán emlékszem rá, hogy a vágy már megvolt bennem, de csak küszködtem, és éreztem, hogy emberi erőből nem fog menni.

Imádkozni kezdtem hitért. Már elértem ahhoz a ponthoz, hogy bántott, ha hívőként nem vettek számításba. „Hiszen közeledek hozzá, ráléptem az útra! Mi a gond?” Bele-bele olvastam a Bibliába, de természetesen nem értettem belőle semmit.

Világi szemszögből nézve kezdett rendbe jönni az életem. Egy borzasztóan nehéz időszakon léptünk túl Péterrel, az élettársammal. Mondhatni rendben voltunk, én mégis zaklatott voltam, boldogtalan és elégedetlen. Valami nagyon hiányzott!

Mindig voltak nehézségek, amik miatt megtorpantam a Jézus felé vezető úton, de abban biztos voltam, hogy AKAROM őt. Még mindig nem tudtam elképzelni sem, hogyan kell hinni. Azt hiszem, „túlgondolkodtam” a dolgot. Nem szívvel, hanem ésszel akartam közelebb kerülni Istenhez.

Az igazi áttörést végül maga Isten adta meg nekem. Azzal, hogy erős belső indíttatásokon keresztül egyre gyakrabban és egyértelműbben szólt hozzám. Feladatokat adott, olyan határozottan, hogy minden ellenérvem hiábavaló volt. Javarészt más emberek iránt indított meg, segítségre sarkallt, oda küldött, ahova magamtól nem mentem volna, mert bátortalan voltam. Az Úr erőt adott nekem minden ilyen esetben, és amint megtettem, amivel megbízott, olyan csodálatos érzés árasztott el, amit addig soha nem éreztem. Olyan boldog pillanatokat adott, ami egyértelművé tette számomra, hogy az én Mennyei Atyám szeret engem, bármilyen nehéz is volt ezt elhinni. Ettől kezdve nyitott kapu volt a szívem.

Jézus Krisztus áldozatát akkor éreztem át először nagyon mélyen, amikor megnéztem a „Honnan veszed a bátorságot?” című kisfilmet. A film egy hídmesterről szól, aki feláldozza a fiát azért, hogy egy száguldó gyorsvonat egyébként közönyös utasait megmentse a biztos haláltól. Amikor ezt láttam, összeroppantam tőle, darabokra tört a szívem. „Hogy szerethet engem annyira az Isten, hogy a Fiát adta értem? Hogy áldozhatta fel magát Jézus az én bűneimért? Hogy lehettem annyira gonosz, hogy minderről eddig nem vettem tudomást?”

Persze, ezzel együtt jöttek a vádló gondolatok is – amelyekről ma már tudom, hogy az Ördögtől vannak – és korábbi bűneimre emlékeztettek: „Te ezt már elszúrtad! Számodra nincs bocsánat!”  Eleinte nehéz volt ezeket helyre tennem, de végül megértettem, hogy ami régen történt, azt már nem vonhatom vissza. A következményeit el kell hordoznom, de a lelki terhét nem kell többé viselnem. Isten mindent megbocsátott nekem, és ezért igenis üdvösségem van az ő kegyelme és Jézus szent áldozata által. Ennek tudatában lehetséges mindent elrendezni.

Időnként feltörtek bennem olyan gondolatok is, hogy „nem vagyok elég jó hívő”, vagy hogy „nincs is Isten, csak én képzelem”… Mindezek alapján rá kellett jönnöm, hogy vannak néha olyan időszakok, amikor nehéz az Úr elé menni, de most már tudom, mit kell ilyenkor tennem. Mindenképpen hozzá kell vinnem a nehézséget, és nem egyedül keresni a megoldást. Akkor is, ha nagyon nehéz, sőt akkor a leginkább. Rá kell bíznom a terheket, lelki nehézségeket, fájdalmakat, és kérni, hogy tisztítson meg, újítsa meg a szívemet, és adja a Szent Szellem ajándékait.

Most már képes vagyok a megbocsátásra. Bár önmagamnak még néha nehezen megy, de ebben is folyamatosan fejlődök. Tudom, hogy mindazt, amit a múltban elrontottam, az én Mennyei Atyám jobbíthatja meg.

Életem talán legszembetűnőbb változása (önmagam számára legalább is), hogy anyaként sokkal jobban helyt tudok állni. Türelmesebb vagyok, elfogadóbb, a gyerekeim iránti szeretetem pedig már nem a szigorúságban és a beteges aggódásban mutatkozik meg. A halál sem ellenségem többé, nem rettegek át éjszakákat. A Mennyország ígéretét kaptam, ami csodálatos jövőkép. Isten vár, már nem félek hozzá hazamenni.

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy kimentett abból a lelkibeteg életből, amiben voltam. Nem felejtem el, és talán nem is szabad elfelejtenem, hogy miben éltem, mert így a bizonyságtételem is Isten dicsőségét szolgálja. Kívülről nézve talán nem sok változás történt, de én tudom, hogy honnan jöttem, hol vagyok, és hová tartok.

Bár sok barátom eltűnt az életemből, és vannak, akik már beszélgetést sem kezdeményeznek velem, de nyertem rengeteg testvért és egy közösséget. 2 éve még elképzelni sem tudtam volna, hogy egyik napról a másikra ilyen sok ember lép az életembe, akiket ennyire szeretni fogok.

Isten csodálatos terve ugyan nem ismert előttem, de boldog vagyok és nyugodt, mert tudom, hogy abban csak hasznos momentumok lesznek számomra. Van bennem egy kis izgatottság is, hogy vajon mi lehet az, ami még előttem van, de nem félek, mert tudom, hogy bármilyen nehéz is lenne, az erőt és a kitartást is megkapom hozzá. Még nem látom, hogy Isten milyen képességet adott nekem a szolgálatra, viszont tudom, hogy meg fogja mutatni, és ha hagyom, használni is fog abban. Úgy legyen! Ámen. :)

Veszprém, 2012. november

Amennyire emlékszem, mindig kerestem az örömöt és a boldogságot, mindig kutattam, mi az élet értelme. Mivel ezekre a kérdésekre nagy hangsúlyt fektettem, fiatal felnőtt koromtól kezdve belemerültem a világ különféle spirituális ajánlataiba. Jógáztam, taoista öngyógyító gyakorlatokkal töltöttem a szabadidőmet, mellette sokat sportoltam, és folyamatosan kerestem a szerelmet, a kapcsolatokat. Ezzel együtt mindig elégedetlen voltam az életemmel, önmagammal, a körülményeimmel. Voltak ugyan apróbb örömök, de csak pillanatokig tartottak, mert mindig szembesültem a saját nyomorult állapotommal. Azzal, hogy örömtelen vagyok, hogy nem vagyok boldog, hogy üres a szívem, hogy igazán semmi nem tudja betölteni a bennem lévő űrt. Olyannyira elmerültem a saját magammal való foglalkozásba, a befelé fordulásba, hogy belebetegedett a lelkem.

Egy éjjel arra ébredtem, hogy nagyon rosszul vagyok. Elakadt a lélegzetem és nagyon erős halálfélelem vett erőt rajtam. Nem tudtam hova fordulni, egyedül éreztem magam a bajommal. Aztán ahogy erősödött a rosszullét, elmentem az orvosi ügyeletre, ahol megvizsgáltak és kiugróan magas vérnyomást mértek. Agyvérzés közeli állapotba kerültem (270/150-es érték volt), ami egy órás gyógyszerezés után is nehezen csökkent. Szinte egyből a kórházba küldtek és egy hétig ott tartottak. Mivel szervi bajt nem találtak, elmentem egy pszichiáterhez, akihez utána hét évig jártam. Hónapról-hónapra nagyobb dózisú gyógyszereket kaptam, amitől egy árnyék életet éltem. Úgynevezett poszttraumás stresszt állapítottak meg nálam. Ebben az állapotomban képtelen voltam rendesen élni. Hibás testképem és hibás énképem volt, egészen magamon kívül éreztem a lelkemet.

Az első rosszullétem előtt csapodár életet éltem: bulik, alkohol, balhék, rossz társaság, erőszak... A rosszullétet követően pedig csak még jobban belevetettem magam mindebbe, mert még erőteljesebben kerestem a választ a bajaimra. (Persze Istenre nem gondoltam.) Amit otthon nem találtam, azt az utcán kerestem. Teletetováltattam magam, tele voltam gyűlölettel, mindenkit utáltam, kerestem a bajt. Az egész lényem rabság alatt volt. Elrejtőztem a családom elől, rettegtem az estéktől, ezért az éjszakákat inkább az utcán töltöttem, nappal pedig bezárkóztam és aludtam. Minden nap szembesültem azzal, hogy amit teszek, azt szinte már nem is én cselekszem, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan erő visz és hajt – és rettegtem ettől a valamitől.  Ma már tudom, hogy a bennem lakó bűn volt az, de akkor semmit sem tudva csak szenvedtem tőle. Mindenben, amit csináltam, a végletekig elmentem. Felrúgtam jó erkölcsöt, emberi törvényeket, nem is beszélve Isten akaratáról. A sportban tiltott szereket használtam, az utcán erőszakot, a szívemben folyton gyilkosság volt. Ez uralt engem gyermekkorom óta.

Aztán körülbelül 4 éve egy edzőteremben találkoztam egy lánnyal, akit már az első pillanatban különlegesnek találtam. Beszélgettünk, majd később találkoztunk néhányszor. Az első pillanattól megragadott a beszéde, mintha egy más nyelven szólt volna hozzám. Beszélt valakiről, Jézus Krisztusról, aki szerinte válasz lenne az életem minden kérdésére. Mivel valami vonzott ehhez a lányhoz, nem utasítottam el őt és a beszédét. Hetekig hallgattam, de végül nemet mondtam. Utána körülbelül 1 évig nem is találkoztunk, és ez idő alatt, ha lehet, még mélyebbre süllyedtem.

Abban az évben kapcsolatra léptem egy nővel, aki látszólag betöltötte a szükségemet. Odaadó volt és kedves, mégis szembesülnöm kellett vele, hogy mellette is félek és zavart vagyok. Éreztem, hogy fojtogat valami, a mellkasomon ül, és egy percre sem enged el. Ezen ő sem tudott segíteni, hiába volt minden odafigyelése és gyengédsége. Rab voltam, és ami a furcsa, hogy az emberek talán észre sem vették. Ezért ebben is egyedül maradtam. Annak a hívő lánynak a társaságát nem kerestem, de sokszor eszembe jutott, amit mondott. Érdekes, hogy 50 méterre laktunk egymástól, egy helyre jártunk edzeni, mégsem láttuk egymást egy egész évig.

Aztán 2008 nyarán újra találkoztunk. Ez a találkozás más volt, mint az addigiak. Nagy öröm volt mindkettőnkben, és tudtuk, éreztük, hogy valami különleges történik, fog történni velünk. Ő továbbra is kitartóan hívott engem Istenhez. Beszélt Isten békességéről, beszélt a Mennyországról, és arról is, hogy milyen jó Isten gyermekének lenni. Ami furcsa volt, hogy nem akart tőlem semmit, csak átadni Isten üzenetét. Aztán egy kora este minden elevenné vált, amit mondott. Egyszer csak élőnek éreztem az Urat. Hirtelen valóságos lett, amit róla mondott, hogy ő szeret engem. Éreztem, hogy Isten szeretete betölti a szívemet és az egész lényemet. Abban a pillanatban már nem akartam menekülni, hanem befogadtam Jézus Krisztust az életembe, és minden bajomat átengedtem neki. Megszólítottam őt, és csak úgy, a saját, esetlen szavaimmal elmondtam, hogy szükségem van rá. Elhiszem, amit értem tett a kereszten, és kérem, hogy fogadjon el engem, bocsássa meg minden bűnömet. Amikor ezt tettem, olyan elmondhatatlan békesség töltött el, és olyan teljességet éreztem, amilyet soha. Megteltem hálával Isten iránt, és csak arra tudtam gondolni, hogy ő mennyire jó hozzám.

Attól a naptól kezdve Jézus neve mindig összetörte a szívemet. Ha csak hallottam róla, a bensőmben lerogytam és imádtam őt, és csak sírtam hónapokon át. Azt vettem észre, hogy napról-napra hagyom el azokat a bűnöket, amelyeket az Úr gyűlöl, és éreztem, ahogy megtisztít engem. Talán még a Bibliát sem olvastam, de Isten a szívembe írta, hogy nekem csak ővele jó, ő az élet, és hogy én az övé vagyok. Ilyen kegyelmes volt velem az Isten! Nem rótt fel nekem semmit, csak emlékeztetett rá, és kimentett belőle. Én is elmondhatom (amit Dávid írt az egyik zsoltárában), hogy Isten szeretete az életnél is jobb, az életnél is több. Tudom, hogy az én Megváltóm él és a szívemben lakik, és ha ott lakik, akkor uralkodik is. Ez a szabadság, ez a békesség, ez az öröm az, amire mindig is vártam és vágytam. Ezt csak az élő Isten élő Szelleme tudja megtenni velem és mindenkivel.

Egy idő után az a lány, aki először beszélt nekem Jézusról, elhívott egy történelmi egyházba, ahol nagyon furcsa volt számomra, hogy Isten beszédét mennyire rosszul fogadják. Próbáltunk beszélni az ott lévőknek arról, amit Istennel átéltünk, de a bizonyságtételeink süket fülekre találtak. Sokat szenvedtünk emiatt, majd végül máshol kezdtük el keresni az élő hitű hívő embereket. Kértük az Urat, hogy vezessen minket és mutassa meg, hol a helyünk. Jó volt tapasztalni, hogy ő minden nap szól hozzánk az igén keresztül, és terelget bennünket. Ahogy olvastuk a Bibliát, megértettük, hogy szükséges lenne bemerítkeznünk és újjászületnünk. Ez a kijelentés nem hagyott bennünket nyugodni. Vágytuk és vártuk a lehetőséget, amikor megtehetjük, kerestük a helyet és az időt, és kértük Istent, hogy adja meg.

Aztán 2011 őszén rátaláltunk egy élő hitű gyülekezetre, ahol a lelkipásztor mondta, hogy néhány nap múlva bemerítkezés lesz, s ha szeretnénk, mi is megtehetjük ezt a lépést. Nagyon örültünk neki, és átéltünk egy újabb csodát: megkeresztel-kedtünk a bűnök bocsánatára, pont úgy, ahogy a Biblia írja. Ahogy a szerecsen főember mondta Fülöpnek: „Itt a víz, mi akadálya, hogy bemerítkezzem? Fülöp azt felelte: ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet. Az pedig így válaszolt: hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállíttatta a kocsit, és mind a ketten leszálltak a vízbe, és Fülöp bemerítette az udvari főembert.” (Apostolok Cselekedetei 8. rész 36-38. vers)

Van valami, ami naponta meggyőz a hitem valóságáról: olyasmi történt velem, amit senki és semmi nem tudott megtenni. Egy egészen új szívet kaptam Istentől. Érzem, hogy az Ő természetét adta belém. Kivette belőlem az irigységet, a haragot. Akit eddig gyűlöltem, azt tudom szeretni, akit eddig átkoztam, azt tudom áldani, akit szívem szerint megöltem volna, azért naponta imádkozom – az Ő kegyelméből. Erre ember nem képes Isten nélkül!

Most már tudom, hogy Isten oda hívott vissza, ahonnan kiszakadtam, abba a személyes közösségbe, amit ő velem tervezett. A bűn volt az, ami elszakított tőle, az Ő kegyelme és drága szava, Jézus Krisztus, az ő egyetlenegye pedig, aki kiszedett a mocsokból, a fertőből, a reménytelenségemből. Érzem, hogy kősziklára állította a lábamat, olyan erős alapra, amely nem inog meg soha. Örökké hálás leszek Istennek, mert bemutatkozott nekem, és azt mondta, hogy szeret. Én hittem neki, ezért életet adott nekem, örök életet, amelynek nem lesz vége soha. Jézus Krisztus szenvedett minden bűnömért, és én megtapasztaltam, hogy megbocsátott nekem, elvette azokat. Most már én is meg tudok bocsátani, és bocsánatot tudok kérni, mert a hatalmas Teremtő Isten nekem is megbocsátott. Most már én is hívom az embereket Jézus Krisztushoz, hogy ők is átéljék ezt a csodát. Ha nemet mondanak, elszomorít a gondolat, hogy mi lesz velük, de nem mondok le róluk. Tudom, hogy amiről mindenki álmodik, talán úgy, hogy maga sem tudja, azt adja meg Isten az Őt keresőknek.

Ezután mindenképpen Isten kedve szerint akarok élni. Látom, hogy ez jó nekem, ő pedig újra és újra bizonyítja, hogy minden nap velem van. Bár vannak nehézségek az életemben, nem bánom őket. Tudom, hogy azok is csak megerősítenek a hitemben. Azt tapasztalom, hogy sok minden elmúlik, amihez az ember ragaszkodik, egy valami azonban nem változik: Jézus Krisztus személye. Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Azt ígérte mindnyájunknak, hogy aki benne hisz, annak örök élete van, és nem megy a kárhozatba, hanem átment a halálból az életre.

Isten jó. Isten szeretet.

Ez az én tanúbizonyságom.

Veszprém, 2012. november

A munkánk kapcsán előbb Vas megyébe, majd Sárvárra költöztünk, és időközben született négy fiunk. Közülük hármat a helyi katolikus általános iskolába, a legnagyobbat a Pápai Református Gimnáziumba írattuk. Hétvégéken ekkor rendszeresen eljártunk misére, engem fel is kértek elnöknek a katolikus iskola alapítványánál.

Mivel feleségem tudásvágyát nem elégítették ki a katolikus egyházban biztosított lehetőségek, eljárt bármilyen alkalomra, ahol Jézusról hallhatott. Gyakran részt vett adventista keresztények előadásain, ahová időnként én is elkísértem. Több alkalommal nyári táborozáson is részt vettünk velük. Ezeken az alkalmakon sokat olvastak és tanítottak a Bibliából, ami mindkettőnket megérintett, de elsősorban Zsuzsa miatt jártunk. Én is szerettem a tanításokat, de a mereven szívélyes légkör engem feszélyezett. Párom sokat beszélgetett egyik húgommal is, aki korábban egy kis keresztény közösségi alkalmon megtapasztalta Isten jelenlétét. Húgom szeretett a Bibliáról beszélni és láthatóan megváltoztak a dolgok az életében.

Egy alkalommal feleségem elment a húgomékhoz egy ima összejövetelre, s miután haza jött elmondta, hogy megtért és behívta az életébe Jézust. Én ebből nem sokat értettem. Csodabogaraknak tartottam őket a húgommal együtt, akik mindenfélét képzelegnek. Zsuzsa próbálta megértetni velem a dolgot, de nem sikerült neki, kértem is, hogy hagyjon békét nekem ezzel az egész megtérés dologgal. Én továbbra is misére jártam, időnként meggyóntam a szokásos bűneimet, ő viszont kezdett elmaradozni a templomból. Helyette imádkozott, Jézusról szóló dicsőítő zenéket hallgatott, a világias programokban pedig nem szívesen vett részt. Kezdtünk eltávolodni egymástól. 

Én elsősorban a munkámnak éltem, amiben anyagilag nagyon sikeres voltam. Megvalósíthattam minden korábbi anyagi természetű vágyamat: lakás, autók, nyaraló, utazás, szórakozás és mindenféle hobbi. Azonban bármely vágyam teljesült is be, hamarosan úgy éreztem, hogy mindez már nem fontos és nem okoz igazán örömöt. Lassanként egyre üresebbnek éreztem magam. Keresni kezdtem, hogy hol találhatnék magyarázatot az állapotomra. Könyvek olvasásába fogtam, amire korábban nem volt időm. Közben észre kellett vennem, hogy – ellentétben velem – párom milyen jól van: egyre türelmesebb, szeretőbb, kiegyensúlyozottabb lett. Elkezdtem figyelni, miket olvas, és lopva én is bele-bele olvastam a könyveibe.

Aztán három évvel ezelőtt elhívott magával egy karácsonyi istentiszteletre, egy Veszprémben lévő gyülekezetbe, ahová az utóbbi egy-két évben járni szokott. Az istentisztelet mentes volt a formaságoktól, vidám, mai dalokkal dicsérték Istent, olvasták és magyarázták a Bibliát, saját szavaikkal imádkoztak. Rendben valónak találtam a dolgot, és helyes, de kicsit fura, maguknak való embereknek tartottam az ott levőket. Őszinteségükhöz azonban nem fért kétség, és – utólag úgy érzem – ez volt az egyik, ami megfogott. 

Három hónap múlva ismét elmentem egy alkalomra, amikor épp egy hölgy tett bizonyságot a megtéréséről. Beszámolójában elmondta azt is, hogy amikor döntött Jézus Krisztus mellett, férje eltávolodott tőle, és kevésen múlt, hogy el nem váltak. Hamarosan azonban a férj is hitre jutott, majd a két fiuk is megtért. Úgy éreztem, mintha a mi házasságunk történetét mondta volna. Elcsodálkoztam, hogy ilyen pozitív kimenetelű történetek is léteznek. A dolgok nem csak elromlani, de újraéledni is tudnak?

Más rendkívüli dolgot is tapasztaltam: Amikor dicsérték Istent és dobolni kezdtem az ujjaimmal, váratlanul kellemes, bizsergő, jó érzés futott át rajtam. Amikor pedig bekapcsolódtam az éneklésbe, újra ez történt, és amikor tapsolni kezdtem, megint. Soha nem voltam zenére fogékony típus, ezért tudtam, hogy ez valami különleges, ami nem tőlem van. Az alkalom végén megkérdezték, kinek van nehézsége az imádkozással, ki szeretne imát kérni azért, hogy Istent bátrabban tudja megszólítani, jobban tudjon imádkozni. Jelentkeztem és imádkoztak értem.

Aznap este, amikor otthon imádkozni próbáltam, sokkal jobban ment, és egy bizonyságot éreztem arra vonatkozóan, hogy ez az ima miatt volt. Hit jött létre bennem, hogy érdemes imádkozni, mert Isten meghallgatja az imádságot. Ettől kezdve minden hétvégén elmentem istentiszteletre.

Egy alkalommal hét közben Budapesten jártam, ahol egy nagy téren evangelizációs alkalmat tartottak. Magyar tolmácsolás mellett egy amerikai férfi beszélt az embereknek Jézus szeretetéről, az emberek megváltásáról, arról, hogy Jézus, Isten Fia nemcsak meghalt értünk, de fel is támadt és most is él. Lát és hall minket, és ha szólunk hozzá, meghallgat és válaszol. Ha kérjük Őt, kész belépni az életünkbe és megváltoztatni azt. Egy ima elmondására hívta az embereket, hogy szólítsák meg Jézust, ismerjék el Megváltójuknak és hívják be az életükbe. Elmondtam vele az imát. Ezek után néhány szót beszélgettünk, tanácsokkal látott el, majd adott egy füzetet is, ami János evangéliumát és Pál rómaiakhoz írt levelét tartalmazta. Látszólag nem történt rendkívüli dolog.

A következő hétvégén, a veszprémi istentiszteleten egy budapesti fiatalember tartott beszámolót arról, hogy ő hogyan találkozott Jézus Krisztussal. Felajánlotta, hogy az alkalom végén szívesen elmondja bárkivel a megtérők imáját, ha valaki szeretné. Miközben a többiek énekeltek, odamentem hozzá. Elkezdett mondani egy imát, én pedig ismételtem a szavait, de alig kezdtem hozzá, betöltött egy csodálatos érzés, az Úr jelenléte. Sírni kezdtem örömömben úgy, hogy alig tudtam abbahagyni és végig mondani az imádságot. Soha nem sírtam még így, talán gyerekkoromban sem, főleg nem ilyen felszabadult boldogsággal. Éreztem Isten szeretetét, hogy elfogadott engem! 50 éves voltam, három cég ügyvezetője, két társadalmi szervezet elnöke…

Hamarosan bemerítkeztem, azon a módon, ahogyan Jézus is tette.

Röviddel ezután az Úr egy természetfeletti csodával tett nekem személyes bizonyságot. Az autópályán utaztam éppen, amikor hirtelen egy belső impulzuson keresztül figyelmeztetett. Egy pillanat alatt minden idegszálam éber lett, és önkéntelenül lelassítottam. Nem tudtam mi történik, de hamarosan megláttam azt a karambol helyzetet, amit így nyugodtan elkerültem.

A változás az egész családunkat elérte: egy éven belül megtért a három addig még „hitetlen” gyermekem is. Feleségemmel rendeződött minden korábbi problémánk, nézeteltérésünk. Nagyobb harmóniában élünk 27 éves házasként, a házaséletünk minden területén, mint korábban bármikor. Türelmesebb lettem, lenyugodtam, békesség és öröm van bennem. Nem hajszolom a munkát, mégis eredményes vagyok. Adakozom, még sincs kevesebb pénzem, mint korábban. Sok új barátom lett, őszinte emberi kapcsolataim vannak, több mint azelőtt. Nem foglalkoztatnak a negatív dolgok, hírek és problémák. A megoldásukra törekszem, de nem hagyom, hogy elvegyék a kedvem.

Örök életem van, mert Jézus odaadta az életét értem. Hálából én is igyekszem odaadni neki az enyémet – és mindez nem okoz nehézséget, hanem őszinte örömöt jelent.

Sárvár, 2012. november

Miután férjem is lediplomázott és megszületett első gyermekünk, Budapestről vidékre, egy kis vasi faluba költöztünk. Itt gyarapodott a családunk még kettő fiúval. Én el voltam foglalva a gyerekek körüli napi teendőkkel, és nem hiányzott az életemből Isten. Továbbra is vasárnapi keresztényként éltük életünket. Majd egy lakásvásárlás kapcsán, újabb költözködéssel egy kisvárosban, Sárváron találtuk magunkat. Számomra ez az új helyzet új lehetőségeket jelentett. Először a természetgyógyászat és az ezoterika világában merültem el, aztán Jézus Krisztusról szóló előadásokra kezdtem járni, amit az adventisták tartottak. Nagyon megfogott mély bibliaismeretük, főleg Reisinger János irodalomtörténész előadássorozata, amit otthon kazettán is rendszeresen hallgattam. Nyáron bibliatáborokba vittem a gyerekeimet, sőt még a férjemet is rávettem, hogy csatlakozzon hozzánk. Szombatonként rendszeresen jártam adventista istentiszteletre, ahonnan egyik alkalommal azzal az ötlettel jöttem haza, hogy fogadjunk örökbe egy gyereket. Férjemnek ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azt mondta, ha én ezt komolyan gondolom, akkor ő elválik.

A sors (vagy inkább az Úr) humora, hogy pár hónap múlva terhes lettem negyedik gyermekünkkel. Az áldott állapot még közelebb vitt Istenhez. Éreztem a kiszolgáltatottságomat, ugyanakkor a csodát, ami ott növekedett a szívem alatt.

Félidős terhes lehettem, amikor az uh-vizsgálat rendellenessé-get mutatott ki a magzatnál. Mivel már elmúltam 35 éves, felvetődött a genetikai vizsgálat szükségessége is. Ezt gondolkodás nélkül visszautasítottam, mert tudtam, hogy bármilyen betegen is, de nekem világra kell hoznom azt a kis életet, amit Istentől kaptam. Végül egy vese-rendellenességgel született meg Domonkos fiunk.

A problémát az okozta, hogy a húgyvezeték nem záródott rendesen, és a vizelet visszafolyt a vesemedencébe. 1 éves koráig öt vesemedence gyulladást élt át és folyamatos antibiotikum kezelést kapott. Az orvosi megoldást egy műtét hozta meg. A beavatkozást követően 4 éves koráig szépen fejlődött, de akkor egy vírusos bélfertőzés, ami nem akart elmúlni, teljesen legyengítette. Ezután kezdődtek az állandó fülproblémái és a finommozgás zavarai. Jártunk vesegondozásra, gastroenterologiára, tanulási képességet fejlesztő foglalkozásokra és vizsgálatokra az ország különböző helyeire. 8 éves lett, mire iskolaérettnek nyilvánították. Problémák voltak a kézügyességével, és olyan figyelemzavart állapított meg nála az ország legelismertebb szakembere, amilyet ő még nem látott. Ezzel együtt, csodával határos módon, nagy küzdelmek árán megtanult írni. Mindezek tetejébe azonban jött a következő megpróbáltatás, a sokizület gyulladás (juvenilis polyarthritis). Ekkor érkezett el az a pont az életemben, amikor azt mondtam, hogy erre már nincs emberi megoldás, itt csak Isten segíthet…

Elmentem egy katolikus zarándokútra Mariazell-be, ami konkrétan 160 km gyalogutat jelentett. Ott történt az első igazi istenélményem – bár másként, mint ahogy vártam. Sógornőm, aki akkor már 16 éve élő hitű keresztény volt, figyelmeztetett, hogy nem helyes Mária-kegyhelyet látogatni, de azt is mondta, hogy fog értem imádkozni az út alatt.

Amikor megérkeztünk, a 90 fős csoportunkat senki nem várta a templomnál, mert „állítólag” elaludt a plébános. Ilyen még soha nem fordult elő az alatt a 10 év alatt, amíg a csoport ide járt. Végül is úgy jöttünk haza Ausztriából, hogy a híres csodatevő Máriával nem is találkoztunk. Mindenki méltatlankodott, de én fantasztikus boldogságot éltem át. Egy bizonyság volt a szívemben, hogy Isten meghallgatja az imát! 

Még azon a nyáron elmentem sógornőm imacsoportjához, hogy Domi gyógyulásáért imádkozzunk. Ott fogadtam el Jézus Krisztust személyes Megváltómnak és Uramnak. Amikor hangosan megvallottam a hitemet őbenne és átadtam magamat neki, Isten egy szempillantás alatt levette a vállamról a terheket, amit addig egyedül cipeltem. Csodálatos szabadságot éltem át! Azon az éjszakán az Úr egy álomban megmutatta nekem, hogy mekkora kincset találtam. Olyan hatalmasat, amiért mindenemet képes voltam eladni.

Ezek után az életünk folyt tovább. Domi ugyanúgy küzdött a problémákkal és a betegségeivel, mint előtte, de én már nem a régi voltam. Ki tudtam látni a problémák sűrű rengetegéből, többé nem láttam sötétnek és megoldhatatlannak a dolgokat.

Másfél évvel megtérésem után sógornőm felvetette, hogy imádkozzunk férjem megtéréséért. Telefonon indítottuk el „imahadjáratunkat”, hetente egyszer közösen imádkoztunk és böjtöltünk. Másfél év múlva láttuk meg, hogy az Úr milyen csodálatosan munkálkodik a mi imáinkon keresztül. A férjem, aki korábban olyan elutasító volt, hitre jutott Jézus Krisztusban, és úgy döntött, ő is Krisztus őszinte követője akar lenni. A következő évben két nagyfiam és leendő menyem is megtért.

Ezzel alapjaiban változott meg a családunk élete. Olyan harmónia és egyetértés költözött be az otthonunkba, amilyenről még álmodni sem mertünk azelőtt. Újjászületett az egész családom! Azóta mindnyájunkat ugyanaz az egy dolog motivál: hogyan lehet Istent még jobban megismerni, hogyan lehet az Ő közelségébe kerülni, és mivel tudjuk meghálálni azt a hatalmas szeretetet és békességet, amit napról napra kapunk Tőle.

Sárvár, 2012. november

Akkoriban az volt számomra a legfontosabb, hogy egy társat találjak, mert láttam, hogy a többi srácnak is van kapcsolata. Szerelemre vágytam, és tartós, boldog kapcsolatra. Sajnos azonban 2-3 csalódás következett: a partnereim nem bizonyultak hűséges típusnak. Aztán egy nyári szezon végére úgy tűnt, megtaláltam a társam. Összeköltöztünk. A lány – bár nem akartuk – pár hónap múlva terhes lett. A szüleim ellenezték a gyerekvállalást, de mi úgy döntöttünk, felneveljük. Még a szülőszobában is ott voltam, amikor a kicsi világra jött. Nagy öröm volt számomra, csodálatos érzés. Büszkeség töltött el, hogy szép, egészséges fiam van. Így történt, hogy 19 évesen apa lettem.

Kisgyerekként fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent valójában a kifejezés, amit úton-útfélen hozzám vágtak: zabigyerek. Csak azt éreztem, hogy ez valami szégyellni való dolog. És ez az égető szégyen elkísért egész életemen át. Csak néhány éve tudtam ezt elengedni, amikor kezembe került Rick Warren „Céltudatos élet” című könyve, amelyben ezt olvastam: „Nincsenek törvénytelen gyermekek, csak törvénytelen szülők”. Áldja meg az Úr Rick Warrent ezért a mondatáért!

A nagycsalád eltartása, a puszta megélhetés gondjai mellett nagyszüleimnek nem sok ideje maradt arra, hogy velem foglalkozzanak. Mint legtöbben a hasonló helyzetűek közül, én is utcagyerekként nevelkedtem. Az iskola nem nagyon érdekelt, nem tanultam. Viszont volt rajtam egy áldás – imádtam olvasni. Amikor nem csavarogtam, akkor olvastam. Minden bizonnyal ennek eredményeként sikerült eljutni valahogy egészen az érettségiig, majd bejutni az egyetemre (irodalomból és történelemből volt a felvételi, és ezekből a tárgyakból az olvasmányaimnak köszönhetően jó voltam).

Ne feledjük, hogy a gyermek- és ifjúkoromat az 50-es, 60-as években éltem. Rákosi és Kádár ideje. Teljesen kézenfekvő volt az út: kisdobos, úttörő, KISZ-tag. Magától értetődő volt ez, mint a levegővétel. Időnként hallottam arról, hogy néhány iskolatársam titokban hittant tanul vasárnaponként, de hogy pontosan miről is van szó, azt nem tudtam, nem is érdekelt különösebben. Örültem, hogy kimaradhatok belőle, hiszen tanulásról esett szó, és én arra nem vágytam. Azt egyértelműen éreztem, hogy az valami tiltott, nem kívánatos dolog, jobb távol maradni tőle. Istenről legfeljebb a káromlásokban hallottam.

A felnőttkor küszöbén az elérendő célok között első helyen álltak a lakás, az autó, a szórakozás, és egyáltalán minden olyasmi, ami pénzzel elérhető, megvásárolható. Tehát kizárólag a test szükségleteivel voltam elfoglalva, hogy egyáltalán van-e lelkem, azzal nem foglalkoztam, meg sem fordult a fejemben. Gazdagságról, jólétről ábrándoztam, és biztos voltam abban, hogy ezek majd boldoggá tesznek. Úgy gondoltam, hogy mindezek megszerzése és élvezete ad értelmet az életnek.

És ezután hogyan is történhetett volna másként: amikor dolgozni kezdtem és önálló jövedelmem lett, mindent meg is tettem azért, hogy ezek a vágyak, ábrándok beteljesüljenek. Állandó éjszakai mulatozás, ivászat, szórakozás, csavargás töltötte ki az életemet. Azt tettem és úgy éltem, hogy boldognak kellett volna lennem – hisz erre vágytam – mégis egyre inkább csak ürességet éreztem. Ma már tudom, hogy ez az üresség-érzés Isten betöltetlen helye volt a lelkemben.

Gyermekeim születése némi változást hozott. Felelősséget éreztem értük, az életem új értelmet nyert a róluk való gondoskodásban. Ragaszkodtam hozzá, hogy én fürdessem és etessem őket. Azt hittem, ez a jó szülő dolga. Nem tudhattam igazán, hogy mi az valójában, ami a jó szülő dolga, hiszen nem volt előttem minta. Arról pedig végképp még csak fogalmam sem lehetett, hogy milyen a jó apa, egyáltalán milyen egy apa. Csak az ösztöneim vezéreltek. Hogy milyen eredménnyel, azt csak a gyermekeim ítélhetik meg. Én mindenesetre nagyon rossz osztályzatot adok magamnak. Mert bár a hétvégi napokat együtt töltötte a család közös programokkal, hét közben teljesen átadtam magam a munkának, munka után pedig a haverokkal való kvaterkázásnak. Bár imádtam a gyerekeimet, mindig éreztem, hogy sokkalta többet kellene kapniuk tőlem, mint amit képes voltam adni. Ez az érzés óvott meg a teljes értékvesztéstől, az alkohol következményeitől, a munkám és a családom elvesztésétől.

Ezen közben csodák történtek velem. Több alkalommal menekültem meg a biztos haláltól. A szemtanúk, a segítséget nyújtók állítják ma is, hogy azokat a helyzeteket képtelenség volt túlélni. Magasból történt lezuhanás az építkezésen, elsüllyedt csónak a balatoni viharban, karambol egy kamionnal… Nincs más magyarázat, Jézus nyújtotta ki a karját értem. De én magam akkor még nem tudtam, nem éreztem ezt.

Mivel nem voltam jó alvó, szokásom volt, hogy amikor a ház már elcsendesedett, én még a nappaliban maradtam egyedül. Olvastam vagy halkan tévéztem, vagy csak úgy álmodoztam, ábrándoztam. Aztán egy ilyen estén történt, hogy hirtelen fényesség támadt – nem vakító, inkább a tejüvegen átvilágító lámpa fényéhez hasonló – és egész testemet átjárta valami melegség. Erős, ugyanakkor gyengéd ölelésfélét éreztem, és azt, hogy árad felém valami ellenállhatatlan szeretet. Nagyon nehéz ezt szavakba önteni. Nem hallottam beszédet, mégis ilyesféle gondolatok fogalmazódtak meg bennem: „Nyugodj meg, minden rendben lesz, ne aggódj!” – és ezekhez hasonlók. Pillanatnyi kétségem sem volt, azonnal tudtam, hogy Ő az, Jézus. Ma már tudom, hogy nem láthattam semmit, de az agyam – a sok-sok festményen, filmekben látottakból – formált egy arcot. Mély hálát éreztem. Ömlöttek a könnyeim és próbáltam valami köszönetfélét eldadogni, de nem jött ki hang a számon. Aztán lassan, nem olyan hirtelen, mint ahogy jött, szertefoszlott a jelenés, kialudt a fény. Sokáig mozdulni sem tudtam. Arra gondoltam, hogy ha ezt elmesélem, nem fognak nekem hinni, azt mondják majd, hogy álmodtam. Szerencsére voltak a barátaim között hívők, akik hittek nekem és örömmel gratuláltak: új ember lettél – mondták.

Pedig – sajnos – nem egészen ez volt a helyzet. Mert bár katartikusnak éreztem az átélt jelenséget, valójában nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek ezzel az élménnyel. Kezdjek templomba járni? Ez az opció inkább taszított, mintsem vonzott. Hiszen „jártam” én templomokba. Ritkán mentem el egy-egy újonnan látott templom mellett úgy, hogy be ne mentem volna, hogy megcsodáljam, mint építészeti remeket. Véletlenségből még misén is részt vettem nem is egyszer, hiszen illetlennek tartottam volna kiosonni miután elkezdődött a szertartás, amit nagy bámészkodásom közepette csak későn vettem észre. Ezen túl azonban a templom nem jelentett semmit, a szertartásokat gépiesnek „lélektelennek”, időnként kifejezetten álszentnek, képmutatónak éreztem. Mi legyen hát? Nap, mint nap felmerült bennem a kérdés, de nem tudtam rá válaszolni. Szóval a Jézussal való találkozásom nem hozta meg azonnal az általam is várt eredményt. Sőt, az élmény kezdett halványulni, visszatért az önpusztító életmód. Munka és sörözés a haverokkal. Nem csoda, hogy végül ráment erre a házasságom. A válás után teljesen szakítottam az alkohollal, nem sokkal később abbahagytam a dohányzást is. Még élveztem is a remete életmódot. Nem volt nehéz, szerencsére a család valójában nem esett szét, gyakran találkozunk azóta is, az ünnepi eseményeket teljes létszámban, egymásnak örülve, együtt töltjük.

Néhány évvel ezelőtt aztán a fiam meghívott a gyülekezetébe, a karácsonyi ünnepi istentiszteletre. Látva a gyülekezet tagjait, ahogy köszöntik egymást, ahogy örülnek egymásnak, ahogy sugárzik belőlük valami megfoghatatlan, de jó dolog – jó érzés fogott el. Aztán hallgatva a dicséretet és az igehirdetést a maga nemes, mégis felemelő egyszerűségében és őszinteségében, elfogott valami (akkor még halvány) érzés: Ez az, amit kerestem. Itthon vagyok.

Az alkalom után kértem a fiamat, hogy szóljon, ha legközelebb lesz ilyen rendezvény, szeretnék részt venni rajta máskor is. Mire ő: „Apa, minden vasárnap ugyanekkor, ugyanitt”. Hát, én azóta itt vagyok. Minden vasárnap.

Mondanom sem kell, teljesen megváltozott az életem. Rögtön úgy éreztem, hogy most már van egy nemes célja az életemnek, együtt lenni Jézussal. Persze nyilvánvaló, hogy bár olvasmányaimból már ismertem a Biblia összes történetét, magát a Bibliát, annak jelentőségét, szentségét egyáltalán nem ismertem. Beiratkoztam az akkoriban induló „Kereszténység felfedezése” kurzusra (ma Felfedezők Klubja). Szenvedélyesen igyekeztem elsajátítani a megnyíló új ismereteket. Az előadások végén mindig volt kérdésem. Egyszerre tudni, érteni akartam mindent. (Gondolom, ezzel az agyára mentem néhány társamnak, de azért remélem, hogy nem miattam morzsolódtak le néhányan.) Mindenesetre, azóta még néhányszor végighallgattam ezt a sorozatot, és még ma is tud újat nyújtani.

Az előadásokat hallgatva megérlelődött bennem az elhatározás: be kell merítkeznem, ahogy a fiam is tette. Megértettem ennek kényszerítő szükségét, spirituális és gyakorlati jelentőségét. Megértettem végre, hogy annak idején miért jött el hozzám Jézus. Hogy méltatlan létemre miért részesültem az Ő végtelen kegyelmében, hogy miért nem akarta, hogy tovább haladjak a kárhozatba vezető utamon. Hogy mit tett értem, amikor vállalta a szörnyű kínzásokat, a megaláztatást, a halált. Megértettem azt is, hogy nélküle nem lehet értelmes életet élni, hogy szükségem van rá, hogy teljesen át kell adnom az életemet neki, ahogyan Ő átadta a magáét mindnyájunknak. Megértettem, hogy valójában már nincs is választásom. Hiszen hogyan választhatnám a Halált – amely felé eddig haladtam – az Élet helyett, amit Jézus kínált, ha Őt befogadom a szívembe. Bár még nagyon keveset tudtam róla igazán, még nem ismertem Őt eléggé, a döntés mégis nagyon könnyű volt. Így a kurzus végén megtartott 3 napos Új Kezdet Hétvégén bemerítkeztem. Valóban újjászülettem. És betöltött a Szent Szellem. Tényleg új ember lettem. Most már tényleg!

Már másképp és másnak látom a világot. Megváltozott a dolgok fontossági sorrendje, az értékrend. Az életem célját ma már abban látom, hogy folytatódjék az átalakulásom, ameddig csak lehetséges ebben a testben, ebben az életben. Rengeteg még a változni, változtatni való. Elengedni a sérelmeket, megbocsátani a gonosztevőknek. És szolgálni, szolgálni, szolgálni! Nem könnyű, de tudom jól, hogy nem vagyok egyedül. Itt van a Gyülekezet, és mindenekfelett velem van Jézus, aki átsegít mindenen.

Könnyen mondok le bármiről, ami a szükségemen felül van, és adom át Istennek az Ő céljaira. Amióta Vele járok, szinte kizárólag csak áldások érnek. Bár sajnálom az elvesztegetett sok-sok évet, vigasztal az a tudat, hogy ahhoz képest, ami rám vár, az semmi.

Addig is teszem a dolgom. Hirdetem az Örömhírt, amikor csak módom van rá, és szolgálom Teremtőm céljait a legjobb szándékkal, a legjobb tudásommal, teljes erőmből.

Veszprém, 2012. november

Mikor végzős lettem az általános iskolában, szüleim munkát váltottak, és egy olyan céghez kerültek, ahol a területi igazgató és néhány dolgozó keresztény volt. Számunkra ez nem jelentett túl sokat, de tudtuk róluk, hogy ők mások. Aztán egyszer csak elkezdtek beszélni édesapámnak Istenről, Jézusról, a Szent Szellemről, és az ő személyes kapcsolatukról az Úrral. Megtudtuk, hogy egy keresztény gyülekezetbe járnak itt, Veszprémben. Egyre többet meséltek a szüleimnek, s hívtak minket, hogy vegyünk részt valamelyik alkalmon a közösségükben. Mivel édesanyámékkal ellentétben rettenetesen előítéletes voltam, badarságnak tartottam az egészet, hallani sem akartam róla. Végül eljött a pillanat, hogy szüleim elmentek a Veszprémi Keresztény Közösség egyik vasárnapi istentiszteletére. Hatalmas felháborodást keltett bennem ez az egész. „Akkor ők most szektások lesznek? Elveszik tőlem a szüleimet? Miért nem templomba mennek inkább? A vasárnap délutánt egyedül kell töltenem otthon?” – rengeteg kérdés fordult meg a fejemben.

Anyáék elkezdtek rendszeresen járni a gyülekezetbe, és egy idő után úgy döntöttek, ők is Jézus Krisztus követőiként fognak élni. Mikor már harmadik hónapja látogatták az istentiszteleteket, megtörtént az, amitől féltem. Nekem is el kellett mennem egy összejövetelre. Kellemetlenül éreztem magam a közösségben, furának tartottam minden embert, mégis meglepett, hogy milyen kedves és mosolygós itt mindenki. Sok fiatal volt, ami tetszett. Az istentisztelet zavart keltett bennem, nagyon sok kérdésem támadt Istennel kapcsolatban. Éreztem, hogy ez nem egy olyan hely, nem egy olyan alkalom, mint a templomi misék.

A következő hétvégén a gyülekezet egy úgynevezett „Új kezdet hétvégét” szervezett Csehbányán, ahol azok keresztelkedhettek meg, akik nemrég döntöttek Jézus mellett. Persze én ezt nem tudtam, így elmentem a családommal együtt. Gondoltam, majd társasozunk, beszélgetünk, megismerhetem a többi fiatalt. Amikor odaértünk, kiderült, hogy nem így lesz, mire én haza akartam jönni. Édesanyám késztetett, hogy maradjak. Délelőtt dicséreteket énekeltünk, bibliai tanítások hangzottak el, utána pedig sor került édesapám bemerítkezésére, ami nagy sokkot jelentett számomra. Nem tudtam, hogy ez most mit fog jelenteni az életünkben. Ellene voltam az egésznek.

Az ebédszünetben beszélgettem Fóris Tomival, a gyülekezet lelkészével a hitemről, életemről, kapcsolatomról Istennel. Szóba került, hogy eddig hogyan éltem, hogy miért lenne jó, ha Jézussal élnék, hogy Isten miért is áldozta fel a Fiát értünk, emberekért, és hogy mennyi mindent kaphatnék én is az Úrtól. Eléggé összezavarodtam, mert bennem volt az a gátlás, amit az előítéleteim alakítottak ki bennem, és ott volt a ragaszkodás is a világi életemhez. Közben pedig tudatosult bennem, hogy Isten engem is elhívott és szeret, annak ellenére is, hogy mennyi bűnt követtem már el az életem során. Tudtam, hogy most döntenem kell: élek továbbra is Isten nélkül, a kárhozat felé tartva, vagy átadom magam Jézus Krisztusnak, s hátat fordítok mindannak, ami eddig volt. Annak, ahogy eddig éltem, ahogy eddig gondolkodtam. Ekkor mondtam el a megtérő imát. Megköszöntem Jézus áldozatát, kértem Istent, hogy bocsássa meg a bűneimet és jöjjön be az életembe, mert szükségem van rá. Hittel mondtam el, de nem tudtam, hogy innen hogyan tovább. Még nem voltam teljesen megbékélve a dolgokkal. 

Délután a Szent Szellemmel való betöltekezésről volt tanítás. Egyszer csak éreztem, hogy valami történik bennem. Remegni kezdtem, a szívem hevesen dobogott és hatalmas öröm töltött el. Ekkor vált világossá számomra Jézus áldozata, amit értem hozott, hogy Isten szeret engem, és hogy a Szent Szellem éppen ebben a pillanatban töltött be. Nem volt kérdéses, hogy most azonnal meg kell keresztelkednem nekem is, és új életet kell kezdenem Jézussal. Csodálatos, hogy Isten egyik pillanatról a másikra meg tudja változtatni az embert!

Ezután elkezdtem én is vasárnaponként istentiszteletre járni. Nagyon sok támogatást és szeretet kaptam a testvérektől, Isten pedig folyamatosan formált engem. Felemelő érzés volt együtt dicsőíteni őt a dalokban és hallgatni róla a tanításokat, érezni a jelenlétét, és átélni, ahogy betölt a Szelleme.

Mióta megtértem, rengeteg áldást tudhatok magaménak. Érzem, hogy Isten szeret, hogy törődik velem, hogy itt él bennem és bármiben kérhetem a segítségét. Személyes kapcsolatom van vele, és ez mindennél többet jelent számomra. Míg én imáimon keresztül szólok hozzá, ő a Biblián, az ő igéjén keresztül szól hozzám.

Az, hogy átadtam Istennek az életemet, egy csomó változást hozott. Más lett fontos az életemben, más lett az identitásom, másért élek. Nem a világi élvezetekért, nem a világi javak halmozásáért. Voltak olyan barátaim, akiknek ez nem tetszett, és emiatt elveszítettem őket. Cserébe viszont az Úr keresztény barátokat adott, akikkel sokkal szorosabb kapcsolatot alakítottam ki.

Az életvitelem is teljesen más lett. A napjaimba beletartozik az Istennel való kommunikáció, a Biblia olvasása és a gyülekezetbe járás. Megtérésem óta sokkal boldogabb vagyok, sokkal könnyebben veszem az akadályokat és minden problémát, hiszen Isten ott van az oldalamon. Már nem vagyok előítéletes, elfogadóbb lettem. Mondhatni az Úr minden negatív tulajdonságomban formál, hogy jobbá váljak.

A legfontosabb, hogy tudom, miért élek: Istenért, és azért, hogy őt szolgáljam – viszonzásul a hatalmas áldozatért és szeretetért, amit ő adott és ad nekem. Ennek szellemében szeretném leélni az egész életemet.

Veszprém, 2012. november

Mint olyan sok más emberét, az én életemet is hullámhegyek és hullámvölgyek folyamatos váltakozása jellemezte. 2007 tavaszán szinte egymást érték a „csapások” az életemben. Először jött a válás, majd a munkahelyi problémák kezdtek árvízként összecsapni a fejem fölött. Aki volt már ilyen helyzetben, tudja, miről beszélek. Magánéleti gondok, anyagi gondok, egyedüllét, társtalanság, állandó lehangolt állapot. Az élet elég borúsnak tűnt, nem igazán látszott, hogy ebből a helyzetből van kiút. A szerencse nagy ívben elkerült, de ha találkoztunk volna is, biztos, hogy lehajtott fejjel elmegyek mellette. Panaszomat elmondtam fűnek-fának, de javulásra egyáltalán nem láttam lehetőséget. Eltűntek a „barátok”, nem maradt támaszom.

Ebben a hangulatban voltam, amikor Weltler Tomi – a főnököm annál a bizonyos biztosítónál – áthívott Veszprémbe, hogy minden kötöttség és elkötelezettség nélkül vegyek részt az akkoriban alakult bibliakörük összejövetelén. Egy-két hétig gondolkodtam: „Menjek, ne menjek?” Mivel azonban tele voltam szabad idővel, egyszer csak rávettem magam, hogy átutazzak Veszprémbe.

A helyszín ismerős volt: a Városi Művelődési Központ (egykori Dimitrov Művelődési Ház) előadóterme. A termelési tanácskozásokat is itt szoktuk tartani. Volt bennem egy kis tartózkodás, de amikor a bejáratnál egy fiatal hölgytől információt kértem, olyan kedvesen fogadva mondta el, hova menjek, hogy elmúltak a kétségeim. Később derült ki számomra, hogy ő Weltler Kati, akinek a kedvessége azóta is tart minden új és régi érkező felé. A létszám és a hangulat tényleg családias volt – ez megfogott. A sarokban hangolt a zenekar. Mint később megtudtam, Soma verte a dobokat, Martin és Boti gitározott, Wéber Jutka énekelt. A széksorok között úgy hatan-heten foglaltunk helyet. Aztán még jött két rövidnadrágos fiú, akikről kiderült, ők a lelkipásztorok. Mondtam is magamban: „Mit keresek én itt, eltévesztettem a házszámot?” Tele voltam ambivalens érzésekkel és gondolatokkal.

Meglepetésemre a zenekar egész jól játszott, az énekes csinos volt és szép hangú, a „dalok” pedig nem váltottak ki bennem negatív érzéseket, sőt, tetszettek. Az egész hangulata, kisugárzása kellemes érzésekkel töltött el.

Hazafelé menet elgondolkodtam azon, hogy itt nem akartak semmit sem rám kényszeríteni, mindössze annyit mondtak, ha van kedvem, jöjjek máskor is. Jól éreztem magam, és arra gondoltam, ez a program hetente egyszer belefér az időmbe, akkor meg miért ne járhatnék Veszprémbe. Aztán jöttem a következő héten is, majd az azután következőn is, és lassan szokás lett belőle. Istentől nagyon távol álltam, de a légkör, a társaság, és az, hogy hamar befogadtak, mindig ott marasztalt. Az igehirdetések, majd a későbbi, Tomiéknál rendezett házi összejövetelek többórás beszélgetései egyre tágították az ismereteimet a Bibliában leírtakkal kapcsolatban. Soha nem volt rám jellemző, hogy a társaság középpontja akartam volna lenni, de az, hogy kíváncsiak voltak a véleményemre arra késztetett, kezdjem el olvasgatni a Bibliát. Először egy nagy masszának tűnt az egész, aminek nincs sem eleje, sem vége, és az nagyon zavart, de aztán kezdtem felismerni összefüggéseket benne.

Másfél évvel később Fóris Tomi – a közösség lelkésze – elkezdett egy előadás sorozatot, ami a hit alapjairól szólt. Ekkortájt egyre gyakrabban merült fel beszélgetések közben a kérdés, hogy mikor merítkezem be, mikor kötelezem el magam végleg Jézus Krisztus mellett. Húzódoztam, mert voltak visszatartó félelmeim. Csodálkoztam azokon, akik alig jártak még a gyülekezetbe, és máris elhatározásra jutottak Jézushoz tartozásukat illetően. Mély vízbe történő fejes ugrásnak tűnt, amit tettek. Az járt a fejemben, hogy ők még a Szentírást sem ismerik úgy, ahogyan én, hogyhogy mégis dönteni tudtak.

A bemerítkezéssel „elvi” kifogásaim voltak: én úgy ítéltem meg, nem a hit dönti el, hogy milyen ember vagyok, hanem a cselekedeteim. Segítettem azoknak a rászorulóknak, akiknek szüksége volt rá, minden erőmmel mellette álltam mindenkinek, akinek a helyzete ezt megkívánta. Úgy éreztem, joggal gondolom: „Az Úrnak ezt miért nem elég, mit akar még tőlem?” Milyen tévedésben voltam… Nem őneki, nekem volt rá szükségem!

Egy darabig még kerestem magamban a kifogásokat, de közben már tudtam, be fogok merítkezni, mert az Úr lassan otthonra lelt bennem.

Ezt az „otthonra találást” ma is nehezen tudom megfogalmazni. Bennem nem játszódtak le viharos érzelmi kitörések. Csendesen azt éreztem, hogy kinyílt a szívem Jézus felé, és ő lassan beköltözött állandó lakónak oda. Aztán tudatosult bennem, hogy ő mindig is ott volt velem, csak én nem akartam tudomást venni róla. Nem volt erőszakos, nem tolakodott előre az életemben az akaratom ellenére. Ezt nagyon becsültem benne, és ez a szokása kialakított egy meghitt, bensőséges viszonyt kettőnk között. Sokszor kértem tanácsot tőle, és mindig megkaptam azokat a válaszokat, amelyekre szükségem volt. Amire én még nem is gondoltam, azt ő már régen tudta, hogy mindennek megvan a maga rendelt ideje és helye. Volt türelme, és volt elég ideje kivárni, mikor jön el az a pillanat, amikor barátként tekinthetek rá. Végre volt valaki, akinek kitárhattam a gondolataimat, és ő meghallgatott. Ma is csak azt tudom mondani, Jézus társam a mindennapokban, a gondjaimban és örömeimben. Megértettem, őt nem csak akkor kell hívni, ha baj van, hanem akkor is, ha szeretnénk eredményeinket, boldogságunkat valakivel megosztani. Tudom, hogy együtt örül velem minden jó dolognak, és velem együtt szomorkodik, ha bántóan rosszul sikerültek napjaim.

A bemerítkezés, mikor sor került rá, felemelő volt. Fóris Tomi, Weltler Tomi és Soma jelenlétében, Weltler Kati videózása közben a fiúk a víz alá merítettek, majd onnan felbukkanva köszöntettek az igazak között. Bemerítkezés előtt és után közösen énekeltünk, köszöntöttük az Urat, dicsértük őt imáinkban, megköszönve neki mindazt az áldozatot, amely lehetővé tette, hogy most már én is részesülhessek az örök élet ígéretében és ajándékában.

Érdekes volt néhány nappal később az eseményre visszagondolni. Azt mindig is éreztem, hogy jó az Úr jelenlétében lenni, de azt nem, hogy nekem mostantól több feladatomnak kéne lennie. Mégis, szinte észrevétlenül kialakult bennem a meggyőződés, hogy azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkezem, szolgálnom kell. Míg korábban azt hittem, majd jön az Úr, esetleg angyalokat küld, akik hátba veregetnek és átadják az ő magasztos üzenetét, kezdett kialakulni az a hit bennem, hogy ez a személyes találkozás abban a formában, ahogy én azt elképzelem, nem jön létre. Jöttek helyette a Szent Szellem által közvetített gondolatok: „Menj a betegek és elesettek közé, és próbálj segíteni rajtuk!”

A keresztény kórházi dolgozóknak van egy evangelizációt segítő szervezete, amely gyakran tart konferenciákat azok részére, akik a kórházakban az Urat szolgálják. Ezek az emberek nemcsak a betegek vérnyomását akarják megmérni, nem csupán két szem fájdalomcsillapítóval gyógyítanak, hanem ahol lehetséges, az Úr igéit is felhasználják a gyógyításban. Jól tudják, Jézus valamennyiünket megváltott kereszthalála által, elhordozta a mi betegségeinket és fájdalmainkat.

Nagyon örültem, amikor – nem sokkal a bemerítkezésem után – kiderült, hogy Veszprémben is lesz egy ilyen konferencia. Ahogy lehetett, jelentkeztem erre az egész napos képzésre, amely légkörével, probléma felvető és utat kereső kijelentéseivel komoly hatást gyakorolt rám. Éreztem, az Úr arra hívott el, hogy azokért dolgozzak, akik támasz nélkül maradtak gondjaikkal, megoldatlan problémáikkal. Ahogy Dante írja Az isteni színjáték című művében: „az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém…” Valóban! Nagyon sokan vannak, akik Isten nélkül élik az életüket, és nem találják a sötétségből kivezető utat! Hittem, hogy az Úr segítségével lámpásként mutathatunk alternatívát – a kereszténység útját – az alkohollal és drogokkal szemben.

Az Úr a kórházi feladat révén kiteljesítette az életemet, irányt mutatott, hogy hogyan kell vigaszt és gyógyulást vinni az emberek életébe. Tudtam, nem ő fog menni a betegeket látogatni, de küldeni fog a maga képviseletében engem, hogy az ő nevében reményt vigyek a gyógyulni vágyóknak. Az Úr általam felmutat egy olyan utat, amely nem a romlásba visz – alkohol, családi tragédiák, depresszió, öngyilkosság –, hanem egy jobb élet reményét kelti fel.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e a következő gondolatot befejezésként. Végül „igen” lett a válaszom, talán mások okulására is. Felmerülő gondolatom az volt, hogy a gonosz miért enged ilyen szolgálatot végezni az emberek között, hiszen ezzel az Ő hatalma csökken állandón. Elveszíti a befolyását azok fölött a betegek fölött, akik segítségül hívják a Teremtőt. A Szent Szellem „súgott”: „Munkádon az Úr áldása van. Ő választott ki erre a feladatra, és a benne való hit és bizodalom véd meg most, és fog védelmet nyújtani a jövőben is.” A 36. zsoltár írja: „Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne, majd Ő teljesíti”. Nem kell feladnod önmagadat a szolgálatért. Hidd el, életed kiteljesedik, és áldás lesz rajta azokért, akiket könyörületes szívvel az Úr rád bízott!

Székesfehérvár, 2012. november

Nem értettem például, hogy a 10 parancsolat helyett miért csak 9-et olvasnak fel. Vagy miért kell szomorú, befeszült arccal végigülni egy istentiszteletet, egy úrvacsorát? Nem értettem, hogy ha Isten jó, a szeretet és az öröm Istene, akkor miért nem élvezi senki az istentiszteleteket. Miért nézegeti mindenki az óráját, ha 50 perc helyett 60 percre sikeredik egy alkalom? Vagy miért kell úgy énekelni a templomban, mintha muszájból történne, lassan nyújtva ezer éves dalokat, amiknek semmi köze sincs hozzám?

Én Istent örömmel, vidáman, olyan dalokkal akartam dicsérni, amelyeket szívből oda tudok tenni elé, és olyan istentiszteletek képe élt bennem, amin mindenki jókedvű, örül egymásnak és a megváltásnak. Pedig nem is nagyon értettem, mi is az a megváltás. Érdekes, hogy bár vallásos családban nőttem fel, erről soha senki nem beszélt. Nem kérdezett meg nagyapám, nagybátyám, hogy milyen a kapcsolatom Istennel, soha nem imádkoztunk együtt, soha nem érdeklődtek a lelki életemről. Isten mégis kérdéseket és vágyat helyezett a szívembe. Vágyat, hogy ne elégedjek meg azzal, amit itt kapok. Ennél Ő sokkal több…

Terve van velem???

7 évvel ezelőtt – világi mércével nézve – sikeres embernek láttak. Volt jó autóm, munkám, szép családom, ingatlanaim. Jutott pénz utazásra, szórakozásra, minden egyébre. A boldogságot a munkahelyi sikerekben, hétvégi bulizásokban és az ezzel járó züllésben kerestem. Nem akarom tételesen felsorolni azokat a dolgokat, amiket tettem, legyen elég annyi, hogy a magyar törvényeket és Isten törvényeit is sikerült szisztematikusan megszegnem. Ezzel sokszor okoztam csalódást a családomnak és a környezetemnek.

Istennel olyan volt a kapcsolatom, hogy amikor nagy bajba kerültem, és nem láttam emberi lehetőséget a rendezésre, akkor fordultam hozzá végső elkeseredésemben – legyen az házassági válság, munkahelyi probléma, vagy édesapám betegsége. Ő mindig segített. Ettől függetlenül nem ápoltam vele napi kapcsolatot, de ezek a csodák, „imameghallgatások” is hatással voltak arra, hogy később teljesen felé forduljak és folyamatosan bízzak benne. Nálam a kérdés nem az volt, hogy van-e Isten, hanem az, hogy miért jó az nekem.

Az Istenhez fordulásom akkor kezdődött, amikor 8 évvel ezelőtt egyre több olyan keresztény rendezvényre jutottam el, ami más volt, mint egy általam megszokott istentisztelet. Konferenciák, gospel koncertek, hiteles bizonyságtevők beszámolói. Ezeken az alkalmakon azt éreztem, hogy boldog vagyok és jó itt lenni. Sokkal nagyobb boldogságot jelentett, mint amiben azt addig kerestem. (Hidd el, kevés olyan dolog van, amit ne próbáltam volna ki, amitől a világ most is a szórakozást és boldogságot várja: drog, ital, szex, bulizás, fesztiválok, stb.) Ezeken a keresztény rendezvényeken átéltem azt az eufóriát és azt a nyugalmat is egyben, amire mindenki vágyik. Úgyhogy elhatároztam, kezembe veszem az irányítást és keresni fogom ezeket az alkalmakat.

2005 nyarától több olyan istentiszteleten és konferencián részt vettem, ahol egyre jobban erősödött a hitem és tisztultak le bennem nagyon fontos kérdések. Például, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Hogy az ő megváltó áldozatának köszönhetek mindent, aki teljesen bűntelenül ment egy olyan halálba, amit a legelvetemültebb bűnözőnek sem kíván az ember. Ő helyettem, az én bűneimért halt meg a kereszten, hogy ne nekem kelljen miattuk elvesznem, és legyen jogom találkozni Istennel. Vagy, hogy ki az a Szent Lélek vagy Szent Szellem. Hogy milyen az, amikor ő betölti az embert, és mire jó az. Hogy Isten ma is tesz csodákat és gyógyít embereket. Hogy mi az az örök élet. Hogy miért kell bemerítkezni, és miért nem ér semmit a csecsemőkeresztség. – Ilyen alapvető kérdéseket nem tudtam 35 év templomba járás után.

Végre kitisztult a kép és én nagyon vágytam rá, hogy szövetséget köthessek Istennel. Két életre: egyre itt a földön, és egyre a mennyben. Vágytam, hogy bemerítkezhessem vízbe, és betöltsön a Szent Lélek. Ezeket láttam ugyanis a Bibliából, mint következő és ki nem hagyható lépéseket azután, ha az ember hitre jut Jézus Krisztusban és megtér. Én ezeket a lépéseket 2006 márciusában tettem meg. Elmondhatom, hogy életem legjobb döntése volt, ami nem csak e földi életemet befolyásolja azóta is, hanem útlevelet adott az örök életre.

Miben változott az életem? Először is új célra leltem. A cél nem itt a földön, hanem a mennyben van, azután, hogy ezt az életet befejeztem.

Ha az ember így gondolkodik, akkor nagyon sok minden megváltozik abban amit, és ahogyan tesz. Olyan ez, mint amikor egy rab arra rendezkedik be, hogy egyszer szabadon élhet, és nem arra, hogy életfogytiglan a börtönben marad. Óriási a különbség! Ha életfogytiglan ott marad, akkor az a fontos számára, hogy mi mindent tud ott bent kihasználni, amivel elviselhetőbbé teheti a benti életét. Lehet, hogy apátiával, lehet, hogy agresszióval, lehet, hogy jó magaviselettel éli végig az éveit, de azzal nem tervez, hogy mi lesz majd odakint. Nem gondol arra, hogy kint milyen életet fog élni, hogy mi lesz az új foglalkozása, hogy lesz-e családja, stb. Ha a börtönön túli éltben reménykedne, akkor lehet, hogy tanulna, és kapcsolatokat építene a kinti világgal tudva, hogy mindez javára fog válni, ha egyszer kiszabadul.

Én tudom, hogy egyszer kiszabadulok a tökéletes országba! Az lesz az igazi boldogság és szabadság! De most is nagyon jól érzem magam, mert Jézus már most nagyon sok mindentől szabaddá tett. Olyan dolgoktól, mint a félelem a bűneim büntetésétől, a haláltól, a mindennapi problémáktól, vagy az emberek felé való megfelelési kényszer. Építem a kapcsolataimat a földön, azzal a céllal, hogy mindenkinek elmondhassam, amit Jézus Krisztussal átéltem és amiben hiszek. Ugyanakkor építem a kapcsolatomat Istennel is, mert odaát már csak tőle függ minden, és a főnökkel ésszerű jóban lenni!

És még egy gondolat:

Sok világi ember azt hiszi, hogy ha valaki megtér, akkor már makulátlan szent életet fog élni. Ezt is várják el a keresztényektől. Ez azonban lehetetlen! Senki sem tud tökéletesen bűntelenül élni. Mindenki hibázik, megbotlik, még a legtüzesebb hívő is. Viszont ha valaki tényleg megtér, akkor Isten a szívébe írja törvényeit, és ezek a szavak folyamatosan emlékeztetik és buzdítják arra, hogy egyre kevesebb kárt és fájdalmat okozzon magának, embertársainknak és Istennek.

Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Jézus Krisztust követem. Célom, hogy egyre több olyan tulajdonsággal rendelkezzem, mint Ő! Legyek ebben tudatos, de ne hagyjam ki Isten szeretetét és a Szent Lélek bátorítását a fejlődésből, mert nélkülük nem fog menni.

Veszprém, 2012. november

A külső szemlélő számára sikeres családnak számítottunk. A gyermekeim jó tanulók voltak, a férjem sikeres középvezető egy nagy pénzügyi cégnél, szerető és áldozatkész szüleink révén pedig minkét oldalról jó családi háttérrel rendelkeztünk. Felénk irányuló elismerésüknek még azok az emberek is hangot adtak, akik korai házasságkötésünk és gyermek-vállalásunk miatt (férjem 18, én 16 éves voltam akkor) régebben leírtak minket. Természetesen én is hálás voltam mindezért Istennek. A család, a gyerekekről való lehető legjobb gondoskodás fontos volt számomra, ennek még a személyes ambícióimat is szívesen alárendeltem. Az élet értelmét ezekben a dolgokban kerestem és találtam meg akkor.

A komolyabb gondolatok akkor kezdődtek bennem, amikor a gyermekeim kamaszkorba léptek. Azzal kellett ugyanis szembesülnöm, hogy minden „jó szándék” ellenére ők is áldozataivá válhatnak az azóta még inkább fennálló erkölcsi válságnak, függetlenül attól, hogy szülőként mindent megtettem értük, amit tudtam.

A teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy a házasságom belülről korántsem volt kifogástalan állapotban. Sőt, egyre több problémánk akadt: a kísértések, a megfelelni vágyás, az elvárások saját magam és a férjem felé. A bizalmatlanság egyre jobban őrölte fel a kapcsolatunkat. Eleinte nem aggódtam túlságosan, mert egyrészt nem is volt mindez annyira nyilvánvaló, másrészt sokan éltek még így a családunkban és a környezetünkben. Ráadásul azt láttam, hogy a válás sokszor elfogadható alternatívát nyújtott általam ismert „hívő” emberek életében is. Arról pedig nem volt ismeretem, hogy Isten mit gondol minderről. Bár férjem nővérével többször is beszéltünk a gondjaimról, a kapcsolatunk akkor még nem volt olyan őszinte, hogy a biztos megoldást is megbeszélhettük volna.

Ahogy haladt az idő, egyre többet gondolkoztam, hogy hogyan változtathatnék a problémákon. Leginkább az foglalkoztatott, hogy ha Isten mindenható, hatalmas és erős, és én bízom benne, akkor az életem miért olyan amilyen, és miért nem tudok hatással lenni a családomban folyó dolgokra. És legfőképpen: miért nem érzem magamat megelégedettnek és boldognak?

A sokkot 2002-ben éltem át, amikor szembesültünk vele, hogy sógornőm és férje – akik még nálunk is elkötelezettebb templomba járók voltak – külön élnek, és a sógorunk már elköltözött a családjától egy másik kapcsolat miatt. Akkor végleg összezavarodtam. Nem értettem, hogyan működnek a dolgok…

A sógornőm – bár összetört és szomorú volt – csodálatos módon mégis reményről beszélt nekem. Elmondta, hogy mennyire bízik Istenben az életével és a gyermekei jövőjével kapcsolatban, és hogy Krisztus hogyan ad erőt neki ahhoz, hogy tovább élje az életét. Ez nagyon megérintett engem. Úgy éreztem, hogy akkor és ott én is megtaláltam, amit kerestem: a reményt, hogy Isten figyel rám is, hogy érdekli a sorsom, és hogy az én gondjaimra is megvan a válasz nála.

Ekkor kezdtem el olvasni a Bibliát. Ahogy olvastam, hitet kaptam rá, hogy megszólítsam Istent. Ahogyan pedig napról-napra megszólítottam őt, éreztem, hogy remény költözik a lelkembe. Tulajdonképpen ekkor indult el az igazi személyes kapcsolatom a Teremtőmmel. Ekkor vált világossá számomra az is, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, a Megváltó, aki értem is meghalt a kereszten, hogy ha hiszek benne, az én életem is megváltozhasson. A magam részéről elhatároztam, hogy ezután már valódi kapcsolatban akarok élni Istennel. Egy új dolog vette kezdetét bennem.

Nagyon élveztem ezt az új életet! Annak ellenére is, hogy a férjem és a gyermekeim nem voltak oda az örömtől a döntésem miatt, és ennek hangot is adtak.

A következő évek imával és változásokkal teltek. Jézus átformálta a szívemet. Sok minden megváltozott bennem önmagammal és a családommal kapcsolatban. Elkezdtem meglátni a mulasztásaimat és hibáimat, amelyeket elkövettem Istennel, a férjemmel és önmagammal szemben. Amikor átéltem, hogy Isten nem vádol miattuk, sőt rendbe hozza az életemben ezeket, igazán szabadnak éreztem magam. Az indulataimat és makacsságomat Jézus lecsendesítette; a türelem és a megbocsátás elkezdtek pozitívan hatni a körülöttem élőkre is. Jobbak lettek a kapcsolataim, bár néha nehéz volt belátnom, hogy senki sem tökéletes, legfőképpen én nem, és a hiba sokszor bennem van.

Két év múlva a férjem és a fiaim is döntöttek Jézus Krisztus mellett! Ez óriási dolog volt számomra, mert néha már úgy tűnt, soha sem fog megtörténni. Korábban ugyanis kemény ütközéseket váltott ki közöttünk a ragaszkodásom Jézushoz, és az ő akaratához. (Például olyan kérdésekben, hogy mik azok a helyek, ahova nem akarom, hogy a gyerekeink elmenjenek; vagy mik azok a dolgok, amiket én nem szeretnék megengedni a nekik.) Voltak pillanatok, amikor egészen félelmetesnek tűnt a helyzet, de tudtam, hogy a férjemnek is szüksége van arra a csodálatos felszabadulásra, amit én átéltem Jézussal. Azon kívül a Bibliából már tudtam, hogy Jézus az egység Istene is, és a házasságok egysége az ő ügye is. Ezért amikor imádkoztam, hittem, hogy nem veszíthetek, mert Isten győz. Valóban ő volt az, aki fokozatosan átformálta a családtagjaim gondolkodását, és különböző eseményeken keresztül olyan impulzusokat adott nekik, amelyek hitre vezették őket.

Amikor végül a férjem és a fiaim is megtértek, igazán megváltozott az életünk. A férjemmel addig folytatott viták eltűntek, mert a változás benne és vele is megtörtént. A gyerekneveléssel kapcsolatos problémák szintén megszűntek, hiszen a gyerekek könnyen elfogadják az új szabályokat, ha látják, hogy azok a szüleik kapcsolatában sok jóhoz vezettek.

Amikor mindez megtörtént, akkor értettem meg igazán, miért is nem elég vasárnap 10-11-ig hívőnek lenni. Láttam a különbséget! Teljesen világossá vált számomra, hogy milyen fontos a személyes döntés Jézus Krisztus mellett. Mennyire fontos, hogy felnőtt fejjel szülessünk újjá, amikor személyes és felelős döntést hozhatunk az életünkkel és a halál utáni létünkkel kapcsolatban. Az életnek ezt a legfontosabb döntését a szüleink és a nagyszüleink nem hozhatják meg helyettünk!  

A családommal együtt megértettük, hogy az Istennel járás, a hívő élet egy személyes és mindent átformáló kapcsolat Jézus Krisztussal, aki letette az életét értünk. Ő egy élő Isten, és mi nap, mint nap találkozhatunk vele. Ő megszerezte számunkra az igazi élet lehetőségét: amikor már nem magunktól kell erőlködünk azon, hogy jók tudjunk lenni, hanem könnyedén képesek vagyunk rá a bennünk működő Szent Szellem segítségével.

Ez az igazi élet hozta meg számomra azt is, hogy Isten átformálta a férjemmel való kapcsolatomat. Persze ez még mindig nem problémamentes, de őszinte és áldozatvállaló a másik fél felé. A fiaim most 22 és 25 éves egyetemisták. Velük kapcsolatban is bizakodva tekintek a jövőbe, mert tudom, hogy ők is Istennel járnak és ez örömöt ad nekik, ezért szívesen szolgálnak neki. Hiszem, hogy a munkájukat, a házastársukat Isten segítségével fogják megtalálni, ezért boldog és elégedett férfiak lesznek.

Megtérésünk után segítséget kértünk tapasztalt hívőktől, hogy tanítsanak minket új, krisztuskövető életünk alaplépéseivel kapcsolatban. Ebből a célból kis összejöveteleket szerveztünk a lakásunkon – heti rendszerességgel. Az lett belőle, hogy előbb egy kisebb, majd fokozatosan egy nagyobb csoport alakult ki Isten iránt érdeklődő és Jézus Krisztust követni vágyó emberekből. Ez a csoport ma már önálló, szervezett keresztény közösségként működik Veszprémben. Hálásak vagyunk ezért a közösségért, amit a Jézus Krisztusba vetett élő hit, az Istenhez való ragaszkodás, és az ebből fakadó öröm tart össze. Férjemmel és fiaimmal együtt szeretünk ebben a közösségben szolgálni és az oda tartozó emberekkel együttműködni Isten országáért.

Veszprém, 2012. november